F(ohász), E(lme), L(élek),
RSS
Az Úrral való találkozásaink.
Ő mindenütt jelen van, lát engem, hallja szavamat. Összegyűlünk az Ő nevében, s Ő velünk van - így mondta. Mindez alatt értem a mindennapokat, mindenvasárnapokat. Kell e keresnünk helyeket, alkalmakat, amelyek a mindennapoktól eltérnek?
Ő mindenütt jelen van, lát engem, hallja szavamat. Összegyűlünk az Ő nevében, s Ő velünk van - így mondta. Mindez alatt értem a mindennapokat, mindenvasárnapokat. Kell e keresnünk helyeket, alkalmakat, amelyek a mindennapoktól eltérnek?
A feltett kérdésre a februári ultreyát akár válasznak is tekinthetjük. Ilyen élményekben, ennyi kegyelemben és megerősítésben a megszokott vasárnap nem részesít. Ha magunk megyünk zarándoklatra, ott is tapasztaljuk, hogy a kegyelem túlcsordul. Az első legyalogolt óra után már régi barátok lépdelnek melletted.
Vajjon egy templomban, amely sokunk számára "a megszokott" szent hely, nem juthatunk-e a kegyelem bővebb forrásához? Vannak papok, akiknek szentmiséjén elegendő a z úrfelmutatás méltóságában részt venni, a tiszteletet sugárzó lassú mozdulatait szemünkkkel követni. Már közelebb kerültünk a Misztériumhoz.
Az ünnepi nagymisék szerintem mind ilyen alkalmak. Nem szükséges fogy főpap celebrálja. Énekes mise, - szépen éneklő hívekkel/kórussal - biztosan mozgó aszisztenciával már egy felhősorral magasabbra emelte lelkünket. Adjuk hozzá az aktuális ünnepnek a mondanivalóját, hangulatát, az olvasott evangéliumot, s máris biztos, hogy kifényesített lélekkel térünk haza.
Kőbevésett szabálya életünknek: több a hétköznap, mint az ünnep. Hát akkor? A az Úr felkent szolgáinak nagy felelőssége, hogy mozdulataik hétköznapokon se se beszéljenek holmi rutinról, a tabernákulum kinyitása nem hasonlíthat a konyha szekrény nyitásának mozdulatára. Az elkapkodott keresztvetésektől a megspórolt térdhajtásig lehetne sorolni mindazt, ami akár peccatum is lehetne. Főleg ha a hívő észreveszi és hiányolja. S még nem is beszéltünk antifónákról, himnuszokról, szekvenciákról...
Ha folytatnám, csak akkor tenném, ha hozzászólásaitok kicsit irányba állítanának. Bár aligha hiszem, hogy mindez csak néhányunk problémája...
Vajjon egy templomban, amely sokunk számára "a megszokott" szent hely, nem juthatunk-e a kegyelem bővebb forrásához? Vannak papok, akiknek szentmiséjén elegendő a z úrfelmutatás méltóságában részt venni, a tiszteletet sugárzó lassú mozdulatait szemünkkkel követni. Már közelebb kerültünk a Misztériumhoz.
Az ünnepi nagymisék szerintem mind ilyen alkalmak. Nem szükséges fogy főpap celebrálja. Énekes mise, - szépen éneklő hívekkel/kórussal - biztosan mozgó aszisztenciával már egy felhősorral magasabbra emelte lelkünket. Adjuk hozzá az aktuális ünnepnek a mondanivalóját, hangulatát, az olvasott evangéliumot, s máris biztos, hogy kifényesített lélekkel térünk haza.
Kőbevésett szabálya életünknek: több a hétköznap, mint az ünnep. Hát akkor? A az Úr felkent szolgáinak nagy felelőssége, hogy mozdulataik hétköznapokon se se beszéljenek holmi rutinról, a tabernákulum kinyitása nem hasonlíthat a konyha szekrény nyitásának mozdulatára. Az elkapkodott keresztvetésektől a megspórolt térdhajtásig lehetne sorolni mindazt, ami akár peccatum is lehetne. Főleg ha a hívő észreveszi és hiányolja. S még nem is beszéltünk antifónákról, himnuszokról, szekvenciákról...
Ha folytatnám, csak akkor tenném, ha hozzászólásaitok kicsit irányba állítanának. Bár aligha hiszem, hogy mindez csak néhányunk problémája...
Hozzászólások
Szólj(on) hozzá!
Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá!
Itt regisztrálhat
Szerző: Csalótzky Annamária | 2009. február 20. 23:30:14
Azt gondolom, hogy sokan nem tanulták, nem értik mindazokat a szimbólumokat amik a misén súlyos igazságokra utalnak, így a mise történései külsőségnek tünnek számukra. Eszembe jutnak kisgyermekkorom miséi, amikor értetlenül néztem és hallgattam a latin miséket. Csak éreztem valamit, de érteni nem értettem semmit.
Napjaink hangos zűrzavarában nehéz koncentrálva és elcsendesedve résztvenni a misén. De az atyák világába is betör a világi zűr és elfáradnak lelkeik. Vagy éppen átveszik a hajszoltságot. Kevesen vannak, sok a feladat. Ismerek olyan atyát akit a hivők csak "ripsz-ropsz páter" névvel illetnek, mert "lezavarja" a misét.Pedig a mise kommunikáció Istennel és közvetítés a hivek felé. Isten hív bennünket vendégségbe. Fel kell öltöznünk lelkileg és testileg is ünneplőbe. Nagyonis fontosak a szépen kivitelezett mozdulatok, a megfelelő éneklés, mert az inkonguens közvetítés hatástalan lesz, vagy a szimbólum nem nyílik ki, a hivő üres lélekkel távozik. A megértés nonverbális szintjét a zene és a metakommunikáció volna hivatott segíteni. A szertartás tempója pedig a történés feldolgozását szolgálja.
Milyen fontos eszköz volt valaha a diafilm, amikor a gyermek addig nézhetett egy képet, ameddig a saját tempójában fel nem dolgozta. Nem a film diktálta mit érezzen,gondoljon, hanem ő maga az igényei szerint. És ilyen az olvasás is. Csak igy mélyülhet el bármilyen gondolat, csak így mehet mélyre. ilyen alapon a misén is időt kell hagyni a hivőnek az elmélyülésre, megszakító csenddel, csendes orgonazenével, énekléssel. hogy a megértés gondolati és érzelmi is legyen egyúttal, mert szerintem csak így lehet teljes. Nem szeretem a gépies gyóntatást, és nem szeretem a kézbe áldoztatást sem. És mindíg örülök a szigorú penitenciának. Gyermekkoromban - bár rettegtem napokig gyónás előtt - de mégsem fogadtam el pajtásaim ajánlatát, akik a kicsit süket öreg atyához irányítottak,aki "úgysem érti mit gyónsz". Rettegve akartam, hogy értse meg milyen rossz voltam.
Mélyen megérintő alkalomként tartom számon Barsi Balázs atya sümegi husvéti miséit, szertartásait, éjszakai imaóráit, a hibátlan gregoriánéneklésekkel, melyeket napközben alaposan megtanított nekünk, minden hangot, mozdulatot magyarázva. Hiszen tudjuk, aki az Úrnak énekel az kétszeresen imádkozik.
Életre szóló élmény volt !
Szerző: Csibi Tamás | 2009. február 19. 12:00:42
A még kereső testvéreink legtöbbször azt vetik szemünkre, hogy túlságosan ceremoniálisak vagyunk. Miközben ezzel hadakoznak, nem veszik észre, hogy az ő életük is tele van rituálokkal. Felöltözik szépen, mert színházba, opérába megy, tortát készít és gyertyákat gyújt születésnapokon, tüll és csipkébe öltözik szalagavatóra...
Akkor megkérdem: Ha számunkra fontos emberekért nem vagyunk restek ceremóniákra, akkor miért lennénk restek áhítattal, alázattal, szeretettel és ünnepélyesen tisztelni az Atyát? Ő talán nem ezt teszi? Kiért öltözteti tavasszal virágba a fákat (micsoda ceremónia!), télen ezüstös csillagokba az egész tájat, ha nem értünk... végtelen szeretetből? Ezt a szeretetet kell észrevenni, és akkor minden együttlétünk Istennel egy ünnep lesz, méltóságteljes, felemelő, és nem pedig gépies, rutin feladatvégzés